<> ETŰD ZÁRÓJELEKRE ÉS SZÍVHANGOKRA
(Kovács József Hontalan cigányköltő barátomnak)

Nehéz róla elfogultság nélkül írni. Mert barátomnak tudhatom s mert természetes, hogy mindenki másnál másképp látom.

(A Sors megannyi baráttal ajándékozott meg. Volt, akivel a közös gyermekkor, volt, akivel a szakma és volt, akivel a megbecsülés elnyűhetetlensége kötött össze. Őt egy belső hang parancsolta ezek közé.)

Amikor először megláttam, furcsa élményben részesített.

(Az ezoterikusok felszentelt papjai állítják, hogy az ember csodálatossága utánozhatatlan és egyénisége messzire árulkodó aurájában rejlik. Ők -mert titkos hitek felkentjei- láthatják azt, amit a közönséges halandó sosem lát.)

A szemei fogtak meg igazán. Az indiai ősök velőkig hatoló, ám szeretetet és megértést sugárzó szemeivel nézett rám. Több ezer év kíváncsisága hatolt belém, többezernyi tudással és atavisztikus lélek-kereséssel, latolgatással, közbenjárással.

(Fiatalként mennyi gondomba, nem egyszer hosszú ideig tartó ügyeskedő fáradságomba került, amíg be tudtam cserkészni egy lelket, egy tudatot, egy habitust, amin aztán fennakadt csillapíthatatlan kíváncsiságom. Ő Meg? Rámnéz és ismer!)

Mellém ült. Megszólalt. Kézzel sodort cigarettától fátyolos baritonja, mint a zúgó harang. Szavai mélyzengők, érzelemhordozók.

(Katonakoromban a zsoldként kapott elszívhatatlan koporsószeg helyett -olyan volt, mint az idegenlégiósok Caporalja- "csavartunk" szívnivalót. Bazsó Gyuszi úgy is tudott, hogy ki sem vette a kezét a zsebéből. Sohasem tudtam megtanulni. Suta próbálkozásaim közben körmöm alá mentek a finánclábak, így inkább abbahagytam a kísérletezést.)

Méltóságteljesen füstöl. Ilyenkor a messzeségbe néz, úgy tűnik, nincs is velünk. Csak fel-felböffenő szavai derítenek fényt születő gondolataira.

(Nincs szebb, mint a messzeségbe nézni. Többet lát az ember, mintha nézne valamit. Azt lát, amit akar!)

Verseket ír! S milyeneket! Tudod-e hogyan kell őket olvasni? Nem könnyen jöttem rá. Behúnyt szemmel kell felidézni szavait. S megjelenik a csoda. A kép, amelyet láttatni akar, a szív, amely diktálta ezt a groteszk világot és a színek, illatok, melyek a szavak mögött kiszabadításukért könyörögnek.

(Milyen szívesen és némi felfuvalkodottsággal adóztam, ha újraolvashattam szerelmes verseimet, leveleimet, amelyeket egykoron androgén hormonjaim csalogattak elő belőlem.)

Húnyd le a szemed és halld: "gyapot föveny, mint bársony tűz, dörgő hárfa". Érted? Értened kell! Szél fúj, eső koppan, madár csirren, felhő szalad és gyapot a föveny. Olyan, mint a lelket égető bársonyos tűz. Harangszó, áglibbenés, orgonaszóló s felettük dübörgően peng a hárfa.
Ha verset szaval, prózát mond, megelevenednek a szavak. Hol crescendo, hol piano hullámain ringatóznak a gondolatai. Megigéz. Mint a sámánok.

(Hogy szerettem egykoron ölembehajtott asszonyi fejek símogatása közben, alig pislákoló gyertyafénynél felmutatni bensőmet. Milyen heves indulattal adtam ajándékba magamat és fogadtam el az áldozatot.)

Ősei csodálatos ösztönrendszerével ötvözi élete során szerzett tapasztalatait, odafigyel, odafordul mindenre, amiből profitálhat, ami akár ismeretlen, akár kevéssé az, új megérzésekkel gazdagítja.

(Távol-Keletről hazatért prefektusom, aki évizedekig misszionáriusként dolgozott Istenért odakint, lassan csepegtette belénk a számunkra idegen, misztikus gondolatokat, s ha tudtam és értettem ahhoz, hogy eligazodjak a egyre és állandóan változó világban -mert panta rhei!-, nagyban neki köszönhetem.)

Glóriafényű szakálla mögül minduntalan előcsillan, lassan, szétfolyóan az anyagi világot ismerő, ám azt alig valamibe vevő mosolya.

(Jaksch Ede bácsinak, a Regensburgból idepatriált székesegyházi orgonaművésznek volt ilyen szakálla és mosolya. Énekiskolásként a kórusban megigézetten és némán hallgattuk csodás improvizációit, Istent dicsőítő tuttijait.)

És folyamatosan, csillapíthatatlanul keres és ahol szeretetet talál, annak odaadja a sajátját, szőrt a szőrért és meggazdagszik általa. Mert a szeretetnél nincs csodálatosabb a világon. Emlékeztek Pál levelére?

Örülök, hogy köztünk van, hogy felmeríti széthulló szavainkat, hogy megajándékoz önmagával s hogy ismer és megismertet egy olyan világgal, melynek csak ismerői, de tagjai sohasem lehetünk.

Köszönöm Neked, Barátom, Kovács József Hontalan!