BETEGÁGYON
(műtét után)

Tudod hol van Paramaribo?
Tudod hol ered az Amazonas?
Tudod-e hány hektoliter víz zúdul le másodpercenként a Niagarán?
Ismered Einstein relativitás-elméletét, tudsz bánni a komputerrel, fel tudod vázolni a dezoxiribonukleinsav szerkezeti képletét, tudsz esztergálni, tudsz betont keverni, nyelveket tanítani, űrrakétát vezetni, csillagok állásából fátumokra, jövődre következtetni?

Ismered egyáltalán a világot?
A világodat, melynek alkatrésze vagy.

Amelyben megtanultál eligazodni a magad ismeretei szerint, de amelynek csak apró molekulája vagy. Megtanultál építkezni, szerkeszteni, újjávarázsolni, alkotni, de megtanultál rombolni, ölni és eltörölni is. Tárgyakat, embereket, emlékeket.

Sürögsz-forogsz a világban, apró örömökkel, talmi ajándékokkal leped meg magad. Ha kutatsz, tán mindent megtalálsz.
Csak a méretarány bizonyul egyszercsak hamisnak!
Ha csendesen meglep, bekopogtat vagy rád ront a kór s ha kórházi ágyba kényszerítenek a körülmények és a segíteni kész tudomány. Ha összetöpörödik számodra minden, mint a forró homokba temetett indián-koponyák.
Elveszted -minden gondoskodás és szakmai tisztességből fakadó jószándék mellett is-,  szubjektumodat. Tárggyá, fínomabban fogalmazva esetté válsz. Ketteske, négyeske leszel. Fehérköpenyes hadak állnak meg olykor-olykor ágyadnál, kábulatból ébredő szemeiddel fel sem ismered őket. Később fura szavakat mormolva állnak melletted, fáradt mosollyal lépnek tovább, s te megint magad vagy!

És közben ellenállhatatlanul és megváltoztathatatlanul átértékelődnek a gondok. Miközben az infúziós állvány üvegcséjéből az élet csöpög beléd, csövek állnak beléd és belőled, elfelejted a világ klasszikus dolgait és minden figyelmed magad köré csoportosul. Pedig nem lettél, nem váltál önzővé, mássá.
Csak élni szeretnél!

És ha nehéz, ingatag léptekkel odavánszorogsz az ablakhoz, hogy kinézz az utcára, a világba, keserű írígység fog el. Mert sürgő-forgó embereket látsz, egyik fut az úttesten át, mások egymásba kapaszkodva örülnek a világnak, egy harmadik kényelmes sétával arcát a fény felé fordítva köszönti a bágyadt őszi napsugarat.
Csak te érzed magad elhagyatottnak, csak te vagy valóban egyedül.

Eddig észre sem vett dolgok nyomulnak tudatod és vágyad előcsarnokába. Az anyagcsere könyörtelen törvényei primátust kapnak, létfontosságúvá válik a pulzusszám, a vérnyomás, a légzés dinamikája.
Mindaz, amiről eddig legfeljebb tudományos oktatófilmekből sejtettél valamit.
Felnagyul az éjszaka csendje. Szokatlan hangok tartanak ébren. Felméred magad és helyzeted, próbálsz vígaszt találni. Hiszen te jól vagy! Nézd: mások mennyivel többet szenvednek. De enyhülésre ne számíts!

Imádkozol!

Önzően, szinte csak magadra gondolva. Könyörögsz életedért, amelyért eddig csak rutinszerűen tettél valamit is. A gyengédség, a szeretet, amelyben egyedül érzed jól és biztonságban magad, csak időnként látogat meg. Elmúltával a dolgok még nehezebbekké válnak. Fogadalmakat teszel, ígéreteket fogalmazol. Elszánt akarsz lenni és megígéred önmagadnak, hogy ezentúl másként, hogy soha többet, hogy ha mégegyszer, akkor....
El sem hiszed, hogy hazudsz magadnak!

Hogy eddig is megtehetted volna, s hogy ha újra talpra állsz, ha fiatalos fürgeséggel tudsz ismét elugrani a hebehurgya taxis kocsija elől, szép csendben elfelejtkezel elkötelezettségedről. Melyet magaddal szemben vállaltál.
Eleinte még fel-felnézel az ablakra, ha arra jársz, melyen keresztül olyan sóváran nézted egykor a világot, később eszedbe jut, hogy ebben az épületben feküdtél pár napot-hetet, még később már az sem.

Egészséges lettél, a dolgok újra visszakapják régi, hamis értékeiket, s te megint a világgal állsz harcban. Önmagadért, a tieidért!
De ez már azért nem az a világ, amelyben elesetten, meg-megerősödő hittel és néha megfogyatkozó reményekkel egyszer megláthattad, megsejthetted annak valódiságát.

2001