JANCSI

"Tévedés azt hinni, hogy a sorsunk eleve
elrendeltetett.
A csillagok nem kényszerítenek,
csak mutatják az utat."
(Olvastam valahol)

1946 őszén a pécsi Tompa Mihály utca egyik csendes kertjének vadszőlővel sűrűn befuttatott lugasában három fiatal tüsténtkedett. Kezük ügyében szögmérő, olló, vonalzó, ceruza és rengeteg papír. A fűzfavesszőből font asztal közepén "Az asztrológia kérdései" című könyvecske.
A három fiatal már az orvostanhallgató büszke címével rendelkezett, jóllehet a(z akkor még pécsi) Tudományegyetemet belülről még sosem látták. Bohémek voltak és megszállottak. Az újra felfrissült világ szabad polgárainak tudták és hitték magukat, mindenhez és mindenre jogot formáltak a 19 évesek szemtelen, ám tisztességgel fékezett hevességével.

Imádták az irodalmat, társuk volt Őrsi Feri, Galsai Gráci, leveleztek és találkozgattak Áprily Lajossal, az akkoriban frissen repatriált Faludy Györggyel. S ha Pécsre látogatott Emil bácsi (Kolozsvári Grandpierre), együtt sörözgettek a Nádorban.
Jancsi különösképpen vonzódott az irodalomhoz. Nemcsak rengeteget olvasott, de verseket is faragott, s már ekkor jelentek meg írásai a magyar irodalmi folyóiratok némelyikében.

A Tompa Mihály utcának ebben a házában pihente ki a II. világháború fáradalmait Eugén, aki Jenő volt egykoron. Eugen a háború előtt hagyta el az országot, Párizsba költözött a Sorbonne-on végzett pszichológia szakon. Kalandos élete során előbb a de Gaulle-féle afrikai katonai tömörülés, később a francia Deuxiéme Bureau pszichológusaként kamatoztatta tudását.
"A ti érdeketekben is!"- tette hozzá mindíg, ha regénybeillő kalandjairól esett szó.
Eugen ezen a délutánon szokásos sétájáról tért haza, mosolyogva vette tudomásul a három fiatal szűnni nem akaró viháncolását, ám éles szeme megakadt az asztalon fekvő horoszkópon.
Kezébe vette, hosszasan nézegette, majd megkérdezte:
"Kié ez a horoszkóp?"
Jancsi büszkén vállalta a frissen elkészített munkát.
Eugen szemén árnyék suhant át, szája csak annyira rándult, hogy tán még egy légy sem ugrott volna le miatta, letette a papírlapot az asztalra és beindult a lakásba.
Jancsi figyelmét azonban nem kerülte el az arcon átsuhant felhőcske. Kérlelni kezdte hát Eugent, árulja el, mit látott ki a horoszkópból. Eugen hosszas rábeszélésre és mert tán maga is azt hitte téved, elmondta, hogy a horoszkóp szerint Jancsi egyszer hosszú útra indul, ahonnan nagy betegen, gyógyíthatatlanul tér majd vissza.

Aztán múltak az évek, mindhárman orvosok lettek. Jancsi jó orvos lett, de sohasem tudta megbocsátani magának, hogy nem a bölcsészkarra iratkozott. Egyre sűrűsödő irodalmi sikerei ezt a választást igazolták volna.
Közben megtanult angolul, franciául, merthogy németül már gyermekkorától fogva tudott, így négynyelvűvé vált.

Csillapíthatatlanul és szorgalmasan műfordított, mindent, ami a keze ügyébe került. Kosztolányi-imádó volt, aki ismeri verseit, őt hallhatja ki azokból. Tagja lett a Magyar (később a Nemzetközi) Orvos Írók Szövetségének.

Jancsi nemcsak gondtalan fiatal, de szemtelenül bohém fickó is volt. 1947 farsangján Nagy Ferenc, a bissei (Baranya megye) születésű akkori miniszterelnök volt a Pannóniában (ma Palatinus) megrendezett megyebál fővédnöke. Hivatalosak voltak három megye potentátjai, remény sem volt, hogy bejussunk a bálba. Pedig -atyja jogán- ott elsőbálozott mindkettőnk szerelme, a szépséges és a megyei fiatalság bálványának tekintett S. Éva is. Ott kódorogtunk a Király utca sarkán, hiszen beljebb nemigen kerülhettünk. A nemzeti színű karszalaggal ellátott rendezők és biztonságiak vigyáztak a résztvevőkre, az ünnep tisztaságára.

"Menj haza, öltözz ünneplőbe, egy óra múlva itt találkozunk!"- adta ki a parancsot Jancsi. Nem kérdeztem, tettem, amit mondott.

Elhiszi-e nekem a kedves Olvasó, hogy ma sem tudom, hogyan lett nekünk nemzeti színű karszalagunk, hogy mentünk egyre beljebb a báli forgatagba és végül hogyan és hányszor táncoltattuk meg S. Évikét.

Szem és fültanúja voltam, amikor Jancsi egy ízben a Széchenyi-tér sarkán, a ma köpködőnek nevezett járdaszigeten eladott egy vagon kukoricát egy vagon melaszért. A kukoricás vagon az ó-dombóvári állomáson állt, a melaszos meg Kaposváron. Látni ugyan nem látta azokat sem az eladó, sem a vevő, de aki megélte a feketézés effajta legendás korát, tudhatja, hogy akkor az efféle tranzakció mégcsak extra-számba sem volt vehető.

Külön regényben kéne és lehetne megírni, mennyi szelíd ökörséget követtünk el Jancsival, ám -azt hiszem-- sohasem léptük át azt a határt, amely akkor még szelíden kínálta magát a forradalmian szertelen fiataloknak.

Eközben Jancsi fogadásból egy nyár alatt megtanult spanyolul, miközben korábban már az olasz nyelvet is magáénak mondhatta, de beleásta magát az ógörögbe is, hogy ferdítő-fordítás nélkül eredetiben ismerhesse meg a klasszikusokat. És írta franciául, angolul, olaszul szerelmes és lírai verseit, melyeket nem egyszer barátainak adott oda műfordítani, el nem árulva eredeti szerzőjüket.

Imádta a zenét. És értette is. Csak ne énekelt volna néha hozzá! Egy kiéhezett sakálfalka artikulálatlan üvöltése mennyei zene volt ahhoz képest, amit ő produkált, ha énekelhetnékje támadt. Ilyenkor állát előre szegezte, szemei az erőlködéstől majdnem kiugrottak gödrükből, rezegtette tokáját és a felismerhetetlenségig eltorzította a szerző szándékát.

Aztán megnősült. Osztálytársa húgát vette el. Akinek szívbántalmai miatt arra kényszerült, hogy elfogadjon egy algériai kiküldetést. Tudom, nemcsak a felesége érdekében tette, szívesen is ment Constantine-be, ahol a helyi kórház laboratóriumát vezette.

Először hat évig volt kint. Amikor hazajött, összegyűltek a Tompa Mihály utcai társakkal, akik fültanúi voltak Eugen egykori "jóslatának". Röhögve idézték Eugent és korukat meghazudtoló ficánkolással hirdették: az élet szép!

Később megpályázoptt még három évet. Visszatért Constantine-be ahonnan egyszercsak váratlanul érkezett haza.
Azon a délutánon megkért, mennék ki vele a szentlőrinci templomba és orgonáljak neki.
Boldogan és büszkén tettem.
Bachot játszottam, meg ügyesen -hogy meg ne sértsem a templom szentségét- a Creola című tangót, kedvenc slágerét.
Végül a magam laikus módján, mintegy befejezésként, teljes tuttival, mit sem törődve Bach szándékával és előírásaival, a D-moll toccata és fugát.

Elmélázva ült a kóruson és mereven nézte az oltárképet.
"Írígyellek, öcsém!"- mondta, amikor vállam átölelve kifelé jöttünk a templomból.
Majdnem ráreplikáztam: én is téged!
De ez valahogy bennem ragadt.

Este otthon megkért, játsszam neki szintetizátoron a Zorbát. Átölelte feleségét, csokornyakkendőjében úgy nézett ki, mint egy felújított Albert Schweitzer, és járta, járta, járta a táncot. Egyre gyorsabb ritmusban játszottam, mintegy incselkedve vele, tudja-e követni hirtelenjött és kegyetlenkedő szertelenségemet.
Tudta!

Kipilledve ült le, csendesen mosolygott, mint ki tette a magáét, mintha tudta volna, hogy ez a tánc a Halálnak szánt tánc volt.

Este elbúcsúztunk egyástól, megígértette velem, hogy kimegyek hozzá Algériába. Megcsókoltuk egymást és Ő elment.

Harmadnap tudtuk meg, hogy azért jött haza, mert acut myeloid leukémiát diagnosztizált magán és azt is, hogy végső stádiumban van.

Hetek múlva minden orvosi igyekezet ellenére meghalt. Halálos ágyán ontotta a szarkasztikus csujogatókat, fityiszt mutatva a halálnak, s vígasztalt mindenkit, akiről tudta, hogy hiányozni fog neki.

Még partecédulájának mottóját is Ő fogalmata meg:

"Nem kell koszorú, ciprus-ág,
és értem ne könnyezzetek,
aki szeretett, mosolyát
tegye le majd sírom felett,
az több nekem, mint a virág
és bármiféle kegyelet!"

Ahogy múlnak az évek, úgy szeretem egyre jobban.

A testvérbátyám volt!